Száguldó élet

9. fejezet

Ismerkedés és új barátságok

Három napja érkeztem haza, de csak ma szántam rá magam, hogy elmenjek a Városházára, elintézzem az ügyes bajos dolgaimat. Ilyen például a vízum, amire egy hónap múlva lesz szükségem, amikor Montrealba fogunk utazni a verseny miatt. Éppen végeztem az ügyintézéssel és utána a bevásárlással is, így elindultam a kocsimhoz. Éppen a csomagtartót nyitottam fel, amikor elszakadt a zacskó füle és az összes narancs elgurult.

- Francba! –mérgelődtem elég hangosan.

- Segíthetek?- kérdezte egy férfi, akinek csak a lábát vettem szemügyre a nagy kapkodásba.

- Megköszönném.

A következő pillanatban, már az összes gyümölcs nálam volt. Ekkor néztem meg jobban az ismeretlen arcát és rögtön felismertem. Újságból, tv-ből és egyszer találkoztam vele egy RedBull-os programon. Pontosabban leöntött egy pohár kólával, mert véletlenül neki mentem a nagy kapkodásba. Thomas Morgenstern a neve. Síugró. Már megszoktam a híres emberek jelenlétét, de most mégis zavarba jöttem.

- Életet mentett. –nyögtem ki egyszerűen.

- Semmiség. Kérhetnék egy óriási szívességet?

- Persze. Mi lenne az?- tőlem kér segítséget? Esküszöm megbolondulok. Mosolyogva vártam a válaszát.

- Elvinnél a létesítményhez. Már, mint a síugró sánchoz.

- Gyere. Szállj be.

Pár pillanattal később már a városközpontból evickéltünk ki kisebb nagyobb sikerrel. Nem szóltam semmit inkább az utat figyeltem. A rádióból halkan a Scorpions egyik száma szólt.

- Emlékszek rád. –nyögte be Morgi.

- Én is.- éreztem, hogy elvörösödök.

- Leöntöttelek utána idegen nyelven kiabáltál velem.

- Azaz idegen nyelv a spanyol volt. Natalien González a nevem.- mutatkoztam be rendesen.

- Thomas Morgenstern vagyok. Te akkor ott dolgoztál?

- Aha. A Toro Rossonál.

- És spanyol vagy?- Most már csak bólintottam. 5 perccel később már a létesítmény parkolójában álltunk. Kiszedte a csomagtartójából a táskáját közben én a sáncot figyeltem.

- Gyere nézd meg az edzésünket.

Nem kellett kétszer mondania. Együtt mentünk fel az öltözőkhöz, és amíg ő átöltözött én szétnéztem. Csodás látvány tárult elém, ahogy kipillantottam az ablakon. Egész Innsbruckra rá pillanthattam.

- Szia!- szólalt meg mellettem egy teljesen ismeretlen férfi. Ijedten néztem rá, de rájöttem felesleges. – Gregor Schlierenzauer-nek hívnak.

- Natalien González.

Ezek után végig néztem a három órás tréninget úgy, hogy társaságom is akadt Arthur Pauli személyében, aki szintén sportoló csak most éppen gipszet visel a lábán. Nagyon jó volt velük és remélem, hogy a sors segítségével találkozhatok még ezekkel a fiúkkal.

 Az idő rohamosan telt és már utazhattam is Monacóba. A Hercegségről mindenkinek a pénz és a csillogás jut az eszébe és ezen a hétvégen se lesz más kép. Ahogy megérkeztem rögtön a boksz utca felé irányoztam magam, hogy megkeressem a többieket.

- Vigyázat jövök!!!- kiabált egy hang mögöttem.  Pár pillanattal később már le is fékezet valaki mellettem egy biciklivel. –Szia!

- Szia Fernando. Mi újság? –mosolyogtam.

- Újság az nincs nálam. Edzés tartunk Nelsonnal, de valahol elhagytam az Alagút környékén.

- Miért vagy ilyen mocsok vele?

- Nem vagyok én mocsok. A csajokat bámulta én pedig ott hagytam.

- Kis álszent. - nevettem el magam.

- Feleségem van!- jelentette ki nagy büszkén. – Heikkit és Sebastiant hol felejtetted?

- Nem tudom. Talán az Alagútnál kisetek a zsebemből.

Csak somolygot amikor megjelent Felipe és Nelson. Nagyba portugálul dumáltak, amikor észre vettek minket.

- Jól ott hagytál.

- Bocsi Nel. Verseny a szálódáig?

- Benne vagyok. Majd holnap találkozunk.

Ezzel ott is hagytak minket. Felipe is elment, mert várta az öccse, így egyedül ballagtam tovább a motorhome-ig. Ahogy beléptem Lilly vetette rögtön rám magát. Ölelt, ölelt de nem tudtam mire véljem ezt az egészet.

- Szeretlek. Köszönöm. –suttogta a fülembe.

- Mit?- néztem rá értetlenül, amikor végre elengedte a nyakamat. Válasz gyanánt megvillantotta az egyik kezén lévő gyűrűt.

- Csak nem?- kérdeztem újból.

- Csak, de! Ahogy haza értünk Isztambulból este elvitt egy helyre. Először azt mondta, hogy vacsorázni megyünk, de kiderült nem. Egy kis templomban volt az egész ceremónia és ott voltak a szüleim. Elvett feleségül!!! Érted???- örült újból.

- Értem. Azért felhívhattál volna.

- Bocsi. Elfelejtettem. –játszotta meg a szomorúságot Lilly.

- Semmi baj. Akkor holnap kezdjük a munkát? És Seb merre van?

- Aha. Valahol hátul a kamionok előtt rugdossák a labdát Nicoval.

- Köszi Lilly. – ezzel elsétáltam.

Tényleg megtaláltam a fiúkat Niconak köszöntem majd kicsit félre, hívtam Sebit. Megbeszéltük, hogy a ma esti foci meccsre nem megyek ki, de holnap reggel együtt jövünk ki a pályára. Elbúcsúztam tőle majd elindultam a McLaren-sek felé. Ahogy közelebb értem láttam, hogy Heikki nincs köztük. Kicsit szomorú lettem így inkább elindultam sétálni.  Körbe jártam egész várost. Nagyon el voltam, mert sose volt még idő megismerni a környéket. Már a nap lenyugvóba volt, amikor a kikötőbe értem. Leültem a partra és a vízbe lóbáltam a lábam. Kellemesen hűvös volt a víz. Egyszer csak valaki befogta a szemete és végig csókolta a nyakamat.

- Találd ki, hogy ki vagyok?- suttogta a fülembe az illető.

- Szerintem csak egy férfi teheti ezt.- fordultam meg. Heikki volt az és mosolygott rám. – Szia!- csókoltam meg. Utána átölelte a derekamat és leült mögém.

- Kerestelek délután.- panaszolta miközben a hajamat hátra pakolta, hogy a fejét a vállamra tegye. – De akkorra már leléptél.

- Tudom. Én is kerestelek, de csak Hamiltont láttam.

- Csapat megbeszélés volt. Mit csináltál a múlt héten?- kérdezte, miközben megfogta a kezemet.

 - Pasiztam.- ahogy kimondtam ezeket, a szavakat a kézfogása hírtelen szorosabb lett, de nem volt zavaró. – Nyugi csak vicc volt.

Nagyot sóhajtott és kaptam egy újabb csókot a nyakamra.

- Mi lesz velünk? – szólaltam meg újra.

- Mi legyen?

- Veled szeretnék lenni.- szünetet tartottam, de folytattam. –Azt hiszem még is akadna pár személy, akinek nem tetszene a szitu.

- Kikre gondolsz?

- McLaren- Mercedes és Scuderia Toro-Rosso a neve.- ahogy felpillantottam rá sunyin mosolygott.

- Ezt jól megfogalmaztad. –puszit nyomot a homlokomra. –És mi legyen ezek után?

- Tartsuk titokba. Tudom nem megoldás, de egy ideig még is tegyük meg.

Nem válaszolt, csak nézet végül még is kinyögte.

- Rendben.

- Köszönöm.- felpattantam és megöleltem. Ezt a pillanatot semmi se ronthatta volna el és nem is rontotta. Még fél órát voltunk együtt, de sajnos ezek után külön kellett válnunk. Neki promóciós rendezvényre kell mennie. Én pedig éhes voltam már. Ahogy visszaértem a szálódába azonnal az étterembe mentem. Egyedül ücsörögtem egy ideig, majd Kimi csatlakozott hozzám.

- Leülhetek?- kérdezte amikor megállt az egyik széknél.

- Persze.

Ahogy leült elkezdtünk beszélgetni. Szóba jött a versenyhétvége, de erről nem sokat beszéltünk inkább magunkról. A hobbija, ami nagyon érdekelt, így ódákat zengett a téli sportokról. Jégkorong, síelés és a többi. Ezek után engem akart kivesézni kisebb nagyobb sikerrel.

- Csak mondj el valamit. Olyat, amit nem tud rólad senki itt a környezetben.- kezdte el nagy lelkesen.

- Ha ennyire szeretnéd.- nagy levegőt vettem és elkezdtem. -16 éves koromig motoroztam. Versenyszerűen de egy baleset miatt örökre befejeztem.

- Részleteket akarok.

- Spanyol bajnoki futam volt egy áprilisi vasárnapon Barcelonában. A verseny körülbelül 17 körből állt és én a 10 körben a egy egyenes végén nem bírtam befordulni és óriásit zakóztam. Három csigolyám megsérült és négy bordám is. Az orvosok tiltottak el és őszintén nem is vágyok vissza. Jobb nekem itt csendesen. – De ezen csak nevetett.

- Forma-1 és a csend két külön világ.

- Tudom, most megyek aludni. –mondtam miközben felálltam az asztaltól.- Aludj jól.- és puszit nyomtam a homlokára.