Száguldó élet

31. fejezet

Próbák

Hétfő délután van és Coppetbe tartózkodunk. Még! Heikki reggel utazik Jerezbe, én pedig majd Madridba. A szüleimet meglátogatni, Alvarot pedig megkeresni  Talavera de la Reinában.  Az szép kis kocsikázás lesz, de megéri.

- Lezuhanyzok.- jelentette be Heikki.

- Rendben.- kaptam egy csókot és el is tűnt.  Főzni szerettem volna, amikor megszólalt a mobilom. Scorpions száma és rögtön tudtam, hogy kicsoda az illető. Kisétáltam a teraszra és felvettem.

- Szia!- szóltam bele először.

- Szia Natalien. Megkaptam az üzenetedet.

- És mi a válaszod? –érdeklődtem miközben leültem a lépcsőre.

- Szerdán lesz egy teszt. Talaverába átjössz és a helyi pályán tudsz gyakorolni. Ha neked jó…

- Nekem bármi jó. Akkor szerdán nálad. Madridba leszek, és reggel átautózok.

- Mi lenne, ha már kedd este átjönnél? Megágyazzunk neked a vendégszobába, és legalább megismered a barátnőmet.

- Ha eltudom kérni Aputól a kocsit, akkor átmegyek.

- Rendben. Várlak. Légy jó Naty!- leakarta tenni.

- Köszönöm.- nyögtem ki végül.

- Mit is?- érdeklődve kérdezett vissza.

- A segítségedet.

- A barátom vagy. Ennyit megtehetek érte . Most mennem kell. Szia!- és letette. Kezdődik a buli és egyre jobban izgulok. Másnap reggel együtt indultunk Heikkivel a reptérre. Fél órás különbséggel fogunk repülni.

- Minden este felhívlak.- ígérte meg miközben megölelt. Szépen elvegyültünk az emberek közt.

- Rendben.  Amúgy tudod mennyi ideje vagyunk együtt?- tettem fel neki egy kereszt kérdést.

- Ha a spanyol futamot is vesszük akkor…Április, május, június, július. Négy hónap.- jelentette be büszkén.

- Szombaton találkozzunk…

- Itthon?- nézett mélyen a szemembe.

- Igen, itthon.- csókot nyomtam a szájára.- Légy jó.- és kénytelen voltam magára hagyni. A repülő út nem volt valami hosszú, de örültem amikor végre a földön voltam. A szüleimet sikerült meglepnem, ahogy beállítottam. Ennek viszont az lett az átka, hogy anyu nem akart elengedni este. 23 óra fele feküdt le aludni, apa pedig még tv-t nézet a nappaliban. Szépen elővettem a hízelgő stílusomat és odamentem hozzá.

- Apu?

- Igen Naty?- nézett fel rám.

- Elkérhetem holnap egész napra a kocsidat?

- Persze, de hova is akarsz menni?- francba. Erre nem számítottam. Fél igazságot elmondhatom neki abból nem lesz semmi baj.

- Alvarohoz.- ültem le a kanapé karfájára.

- Beszélgetni vagy motorozni?

- Honnan veszed?- kérdeztem döbbenten.

- Az arcodra van írva, hogy töröd valamin a buksidat.- összeborzolta a hajamat.- Nos?

- Nagy valószínűséggel indulok egy versenyen. Kérlek ne haragudj! Én szeretném. Csak is én. Bizonyítani szeretnék.

- Kinek?

- Őszintén? Magamnak. Nem Heikki miatt, de olyan fura, hogy körülöttem mindenki küzd a versenyen. Régen én is ezt csináltam. Az a láng újra gyulladt bennem.- fejeztem be a lelkes szónoklatot.

- És ki tudja?

- Alvaro mivel ő segített nekem. Sebastian, mert elkísért a dokihoz. Heikkinek még nem mondtam el.

- És drága jó Anyádnak mikor fogod elmondani?

- Megkérhetlek, hogy te mond el majd neki?- tromfoltam le.

- Persze. A kocsi kulcs a pulton lesz. Vigyázz magadra.

- Megpróbálok.- puszit nyomtam a homlokára.- Megyek aludni.

Egész jól aludtam, de már fél hatkor csörgött az ébresztő. Halkan felöltöztem és kiosontam a házból. Renault Clio-ja volt apunak ami a ház előtt várt. Bepattantam és egy órás út után megérkeztem a városba. Túl gorombaságnak tartottam rá törni Bautistára így az egyik 24 órás büfébe mentem be és reggelit kértem egy nagy adag kávéval. Lassan eszegettem és a napi újságot olvasgattam. Más fél óra múlva egy alak lehuppant elém. Alvaro volt.

- Óhhh… De jó téged látni.- öleltem meg. Mindig vidám lesz az ember tőle, ha meglátja a mosolyogós pofiját.

- Téged is. Végeztél?

- Igen.- kifizettem a kajámat és kisétáltunk az autóinkhoz. – Hova megyünk?

- A pályára. Ismered még a járást?-nyitotta ki a kocsi ajtót.

- Akár csukott szemmel is.

Ahogy odaértünk bemutatott a négy szerelőmnek. Angelo, Simon, Franco és Nelson. Kedves férfiak akik azonnal előkészítették számomra a motort és nyolckor már el is kezdődhetett a gyakorlás. Egésznap róttam a köröket és néha Alvaro is bejött elém, hogy szélárnyékba bújhassak és jobb kört produkálhassak. Fél órával a vége előtt az egyik kanyart túl nagy sebességgel akartam bevenni és elhasaltam. Először a könyökömet ütöttem be, majd a térdemet és végig csúsztam az aszfalton.  Visszaültem és még mentem pár kört.

- Ezt haza viszem és kielemezem körről körre. Azonban nagyon meg vagyok veled elégedve. –magyarázta Angelo.

- Köszönöm. Sziasztok.- búcsúztam el tőlük, mert indultak Valenciába. Alvarohoz sétáltam aki már várt egy csomag jéggel.

- Tessék.- nyújtotta felém.

- Köszi.- vettem el tőle és a fájó testrészre nyomtam. – Jaj de jó.- sóhajtottam egy nagyot. Elmélyülten figyelt és ez kicsit fura. –Valami nyomja a szíved?

- Az, hogy miért vállalkozol erre a marhaságra.- csattant fel.

- Neked ez a munkád.

- Az teljesen más.- morogta és az ellenkező irányba nézet.

- De hogy más. Ne vedd el tőlem az egyetlen esélyemet. Kérlek.- az álla alá nyúltam és magam felé fordítottam az arcát. –Misano lesz az utolsó.

- Biztos?-kérdezte boci szemekkel.

- Igen.- mivel megnyugtatónak vélte a választ puszit nyomott a homlokomra.