52. fejezet

Kínzás és boldogság

Zihálva húzódtam a helység egyik sarkába. Levették a lábámról a gipszet és most itt vagyok a gyógytornásznál. Nem gondoltam, hogy ilyen lesz. Ez fájdalmas, de nagyon.  Legszívesebben hozzá vágnék valamit ahoz a személyhez aki kínoz.

- Natelien kérlek.

- Nem Luca. – kiabáltam elég hangosan. Igen ő Luca Antonio. Nálam két évvel idősebb, jó képű olasz fiatalember. Izmos felső teste van és a lapockáján egy tetoválás van. Pontosabban egy kínai minta. Hogy honnan tudom én mind ezt? Nos 2006 év elején volt egy rövid, de annál lényegre törőbb kapcsolatunk. Egyetlen egy éjszaka volt ez az egész. Nem illettünk volna össze, így ennyiben maradtunk.

- Ha nem segítek rajtad nagyon fog fájni.

- Most is fáj. Szerintem még Maranelloban is hallották, hogy ordítottam.- morogtam miközben egy oldalazó lépést tettem jobbra. Azonaban igaza van. Nem segít akkor folyamatosan nyávogni fogok és Heikkit fogom az őrületbe kergetni. Kénytelen voltam belátni, hogy most Luca nyert. Más fél órán keresztül dolgoztatta a lábamat. Én pedig arra koncentráltam nagyon, hogy egy hang se hagyja el a torkomat.

- Ha betartod az utasításaimat akár a Fuji hegyet is megmászhatod.- vigyorgott miközben a bal lábamra is felhúztam a cipőmet. Hathét után először. Fura egy kicsit.

 - Ezt is tervezem.

- Én csak hülyültem.-sápadt le Luca.

- Én nem. Na szia.- libbentem ki az elő térbe ahol Heikki várt rám. Átkarolta a derekamat és elindultunk haza. A napok telnek és mi boldogak vagyunk. Éppen ebédet főztem, mert Heikki elment elintézni valamit. Maradok annál a kajánál amit szeret és megtudom csinálni. Olasz tésztát. A hifit bekapcsoltam, hogy szóljon valami háttér zene. Így esett a választásom a The Rasmus albumomra. Kedvenc dalom ment, a Life 705 amikor meghallottam a kulcs csörgést.

- Szia Kicsim.- kiabálta.

- Itt vagyok a konyhában.

Nos megjelent ő meg Kimi.  A Jégember most egy fekete testhez simuló felsőt viseelt és egy famer nadrágot. Jól állt neki.

- Szia Naty.- vigyorgott rám.- Te és a konyha? Nem hittem volna.

- Tudok főzi ha erre célzol?

Heikki az egyik lábáról a másikra billeget ami azt jelenti, hogy mondani akar valamit, csak kínosnak találja a dolgot.

- Meghívtam ebédre. Ugye nem baj?

- Nem. Van elég hármunkra is.- mosolyogtam kedvesen.- Beszélgessetek nyugodtan addig én megterítek.

- Szeretlek.-nyomot egy puszit a nyakamra és már ott se voltak. Kedélyesen beszélgettek, de nem a versenyzésről. Szóba hozták a síugrást, a jégkorongot. Nos náluk ez a nemzeti sport nem úgy, mint a spanyoloknál a foci. Alig fél óra múlva mindennel készen voltam és aminek legjobban örültem, hogy ízlett a fiúknak a kaja.

- Jéé már nem vagy Bicebóca.- vette észre Kimi, hogy nincs a lábamon a gipsz.

- Nincs. Desszertnek jó lesz fagyi?

- Igen.- mondták szinte egyszerre.

Ilyen kellemes baráti beszélgetésben ritkán volt részem. Kimi egészen este hétig velünk volt, de kénytelen volt haza menni, mert Jenni várta. Most éppen szenvednek a kapcsolatukban, de néha jóban vannak. Kicsit fura ez így, de ki tudja. Szeretik egymást és ez a lényeg.

Az idő repült és egy nappal állunk az utazás előtt. Már összepakoltunk mindent és leültünk a kanapéra. Közel bújtam hozzá és megfogtam a kezét.

- Akkor ugye nem baj?

- Megmászod a Fujit. Ez nagy dolog.- méltatlankodott.

- Sebastiannnal és Alexander Wurz-al.

- Kár, hogy a csapatom nem engedi ezt meg.- szomorodott el és megpuszilt.

- Majd legközelebb. Bár kicsit én is félek tőle.

- Nem lesz gond. Most pedig nyomás aludni.- pattant fel és engem is elkapott. Becippelt a szobába és lepakolt az ágyra. Nagy nevetés után aludtunk el. Vár rám Japán és sok minden ezen kívül.