57. fejezet

A csúcs elérése

A fotelban alvás nem éppen a legkényelmesebb dolog az életemben. De úgy érzem jót cselekedtem. Azonban a nagy békülést méh nem vitték véghez, mivel Robert és Isa egyaránt mérgezett egér módjára közlekedik a paddocokban. Azonban egyszer csak vége lesz a versenynek és akkor végre lenyugodnak és tudnak majd találkozni. Más fél órával rajt előtt vagyunk. Sebastian már a pihenőjében relaxál, míg engem Heikki felhívott, hogy beszélni szeretne velem. A Toyota kamionok közt találtuk meg egymást.

- Mi a baj?

- Csak annyit szeretnék mondani, hogy ma este Tokioban fogunk bulizni a fiúkkal. Ugye nem baj?

- Miért lenne baj? –átkaroltam a nyakát és egy csókot nyomtam az ajkaira.

- Te pedig vigyázz magadra. Ha darabokban kaplak vissza szét rúgom Sebi hátsóját. –felete tök komolyan, de már pár pillanattal később röhögtünk. Megöleltem nagyon szorosan és egy kicsit így ácsorogtunk.

- Nekem is ezt mondták, csak akkor ha Sebinek lesz baja.

- Megvédelek.- nyomott egy puszit a homlokomra.

- Most mennem kell. A futam után még beszélünk.- köszöntem el tőle és visszasétáltam a Toro Rossohoz. A későbbi futamon volt minden.. Karambol, lökdösődés, büntetés és motorhiba egyaránt. A vb éllovasai lökdösődtek és Massa ráadásul az ellenfelét pöckölte ki. Ezek után ők mehetek a boxba a büntetésüket letölteni. A 16-dik körben pedig Heikkit érte utól a balszerencse. Más fél év után a Mercedes motor felmondta a szolgálatot. A futamon végül is az ésszerű autózás nyert.  Fernandot első, míg Robertet a második helyen intették le. Kimi a harmadik. Szép dobogót hoztak össze. Ráadásul a csapatom is büszke lehet magára mivel összehoztunk egy hatodik és egy hetedik helyet. Sebastian lett most kivételesen a hetedik. Míg vártam, hogy a pilótáink visszaérjenek a boxunkba a parc fermés jelenetre figyeltem. Robert amint kiszállt a kocsijából fittyet hányva az FIA embereire odarohant a kordonhoz és megcsókolta Isat. Ez a béke jele. A pályán elintéztünk mindent és visszatértünk a szálódába kicsit pihenni. Az ébresztőt éjfélre húztuk, hogy legyen időnk elkészülni.

- Jó buli lesz.- biztosított róla már sokadjára.

- Csak kicsit hideg.- húztam el a számat egy kis fintorra.

- Mediterrán övezeti.

- Közép Európai.- vágtam oda én is neki és elkezdtünk nevetni. A rövid alvás nagyon jól esett. Úgy ébredtem, mint ha az egész éjszakát végig aludtam volna.  Készülődés során teli pakoltam a táskámat pár energia szelettel, egy termosz forró csokival(bár szerintem mire felérünk nem lesz meleg), két pulóvert is elraktam biztos mai biztos alapon. Kényelmes, de egyben meleg ruhát vettem fel és edző cipőt. Ezen kívül a kabátom is jó vastag. Sapkám a csapatomtól van. Ugyan olyan RedBull-os, mint Sebinek. Elindultam a parkolóba a többiekhez. A folyosókon egy-két instabil lábakon álló pilótát láttam. Jól sikerülhetet a buli.

- Szia Naty.-köszönt Seb amikor a kocsihoz értem.- Bemutatom Tom Clarksont az F1 Racing munkatársát.

- Örvendek.-fogtunk kezet az úri emberrel.

- Megtartottam a nagy bemutatást így indulhatunk is.- vetette fel a barátom és már be is ült a kocsiba. A GPS-be beütötte a Kawaguchiko 5-ös állomás címét és elindultunk. Annyit megtudtam, hogy ez a hely a hegy keleti oldalán található 2300 méteres magasságban. Alig 45 perccel később megérkeztünk az indulási táborhoz. Megkaptuk a fejlámpáinkat és még egy-két dolgot ami fontos lehet a számunkra. Egyúttal csatlakozzik majd hozzánk Alex Wurz a Honda tesztpilótája. Kedélyesen csevegnek a férfiak míg én próbálom az óriási hátizsákot felvenni.  

- Ne félj majd segítünk.- lépett oda hozzám Sebastian és segített feladni a táskát, majd szembe fordult velem és a hajamat kezdte el piszkálni. – Jó buli lesz.

- Tudom. Nos megyünk?

- Igen.- bólintott és az irányt a hegy felé vette. Azonban ahogy elhaladt Alex mellett kicit lassított és megszólalt.- Ne feled a sétabotodat!

- Nem mindenki olyan fiatal, mint te.- kiabáltam utána és elindultam én is.

A terep elég nehéz, nagy vulkanikus kőzetek szegélyezik az utunkat. Első akadály pedig egy sorompó és egy tábla. Angolul és japánul állt rajta egy szöveg ”Októbertől június közepéig kifejezetten veszélyes megközelíteni a csúcsot a szélsőséges időjárái körülmények miatt. Fennáll a havazás, az esőzés és a lavina veszélye!”

 Miután elolvastam riadtan pillantottam körbe. Senki se foglalkozott ezzel a ténnyle és én már kapásból le is maradtam. Az elkövetkező egy órában nagyon jól haladtunk. Már is 3000 méter felett jártunk. Pár perces pihenőre megálltunk egy kis viskó előtt. A hőmérséklet már 10 ° alá süllyedt, de hidegebbnek érzik a szél miatt. Sebastian és Tom éppen a monzai győzelemről beszélgettek, én pedig elő halásztam egy energia szeletett a táskámból és a mellettem ácsorgó Alex felé nyújtottam.

- Kérsz?- meglepetést olvastam le az arcáról.

- Köszi.- tört belőle egy kicsit. – Jól bírod a tempót?

- Még igen. Igaz kicsit fáj a lábam.

- Igen emlékszek rád a paddockból. El volt törve a lábad. – bólintottam csak. Seb közben intett, hogy indulunk tovább. Tudom mi a fő célja, hogy hajnalhasadásra felérjünk. Azonban az ösvény egy-két helyen eltűnt és egy fém lánc vezetett minket. Tom egyszer kétszer lassított és a nehézkesebb terepnél kinyújtotta a kezért, hogy könnyebben feljussak.

Röviddel 5:30 előtt vöröses derengés jelent meg, igaz nem értünk fel a csúcsra, megálltunk és végig néztük a napfelkeltét. Sebastian mellé álltam. Egyszer rám pillantott és csak úgy ragyogott az arca. Óvatosan megfogta a kezemet és tovább figyeltük a természet csodáját. Az egész hegy bíbor páárnába öltözött és a felhők is megjelentek alattunk.

- Nézd ezt a fényt- suttogta miközben megszorította a kezemet- annyira gyönyörű.

Nem tudom miért de egy aprócska könny csep gurult végig az arcomon. Szerencsétlenségemre ezt észre vette. Szeme óriásra nyílt majd megölelt.

- Te is gyönyörű vagy. Ne hogy féltékeny légy a napfényre.

- Dili.-püfültem meg a mellkasát nevetve, de azért kicsit közelebb bújtam hozzá. A testvéri szeretet amit tőle kapok és ez nagyon jó. A vezetőnk szólt, hogy induljunk tovább. A haladásunk drámaian lelassult, mivel elértük azt a szintet ahol az oxigén ritkul. A hőmérséklet már fagypont alatti, de az erős szél miatt nagyon hidegnek érződik. Az utolsó szakaszt Alex-el teljesítjük. A két pilótán jele se látszódik a fáradságnak. Dacolnak az elemekkel és nyomulnak előre. Nos én már nem vagyok ennyire fitt. Egy-két helyen lemaradok és meg-megbotlok a saját lábamban. Meglepetésemre Alex a segítségemre sietett.

- Kölcsön kenyér visszajár.- mosolygott rám.

- Köszönöm.

A csúcs már nem volt messze, de nagyon-nagyon lassan haladtunk. Célunk elérését a hagyományos oroszlánokkal díszitett torii kapu jelezte. Mindannyian egy-egy pénzérmét csúsztatunk a fa réseibe. Elvileg ez szerencsét hoz. Iszonyatosan fázok és a széllökések viharosnak mondható.

- Minusz 15° van.-jelentette be egy fickó. Csoda, hogy egyáltalán tud beszélni. Én már nem próbálkozok vele, inkább meghúzódok egy nagy szikla tövébe. Szótlanul figyeltem ahogy Sebastian a kráter széléhez sétált egyedül. A kráter szélét már lekerítette az elemek eróziója, így csak óvatosan közelített hozzá. Körölbelül tíz percig bóklászott ott, megküzdve az oxigén hiánnyal és a széllel mejd lekuporodott mellém. Nem igen tudott beszélni, csak egymás kezét fogtuk.

Ideje lefelé venni au irányt. Két lehetőség merül fel. Ott tudunk lemenni ahol feljöttünk vagy van egy úta vulkanikus hamu mentén.

-Vagy van a sziklaszörfözés- Leggyorsabban érjük el a célunkat. Térden neki vágunk a laza felüleltnek. – vigyorgott Alex Sebastianra és megiramodott lefelé, hogy bebizonyítsa igazát. Mire észbe kaptam Seb is eltűnt. Én pedig csak azért indultam el, hogy szátrúgjam a barátom hátsóját(vagy talán az ötlet gazdájét kellene?).  De rájöttem jó buli ez. Egy húzamban egy kilométert ereszkedtünk. Sikongattunk és óriási vigyor jelent meg az arcunkon.  Esküszöm, mint a gyerekek.  Nem sokkal később már el is értük az alap tábort. Az emberek kedvesen meghívtak minket reggelizni. A fáradság ólom súlyként nehezedett rám és azt hiszem sose érem el a viskó ajtaját. Azonban Sebastian átkarolta a derekamat és elkezdett óvatosan terelgetni.

- Vége az interjúnak. –jelentette be büszkén.- Jól vagy?

- Csak fáradt.- mosolyogtam rá.

- Azért nem bántad meg?

- Nem vagyok őrült.-háborodtam fel.

- Annyira.-nevette el magát. Tomra pillantottam aki színtén pocsékul festett.- Tudod Naty az én legjobb barátom. A pályán és azon kívül is biztos pont az életemben.

- De ő is az enyémben.- fűztem hozzá hallkan.

Újabb őrültséget vittünk véghez. Ez az életünk és az, hogy egymáshoz tartozunk. Persze a baráti kötelék miatt. Életemhez tartozik örökre.