39. fejezet

Kemény nap

A lábamból azonnal kiment az erő és a kezemből kiesett a telefon. Nem érdekelt semmi és senki csak leroskadtam a padra. Levegőt alig kaptam…

- Lizzy…Lizzy minden rendben?-sokadjára fel fogtam, hogy Sebastian szólintgat. Az arcomat közre fogta a két hatalmas kezével és a szemembe nézett.

- Pauli…

- Mit alakított az a rohadék?- emelte fel a hangját. Nem rám haragudott, inkább Pauli neve váltotta ki a nem  kívánt reakciót.

- Megölték.-nyögtem ki nagy nehezen. Sebi is lesápadt és nem kérdezett többet. Össze kell szednem magam. Nagyot sóhajtottam és felálltam a padról.

- Hova mész?

- A rendőrségre. Azonosítani kell a holt testet.

- Veled megyek.- pattant fel a padról Sebastian is.

- Nem szabad. Holnap szabadedzéseid lesznek és koncentrálnod kell.- toltam távolabb magamtól, de tudtam, hogy ezzel úgy se nyerek.

- Liz…attól, hogy időt kértél nem kell, hogy egyedül hagyalak a bajban.

- Nem lesz szép látvány…

- Sejtem. Menjünk.-karolta át a derekamat és elindultunk a rendőrőrs felé.

Az egész éjszakát itt töltöttük mivel a parancsnok egy épületes marha volt. Tudom, hogy vannak egyes szabályok, de a jegyző könyvet ha fene fenéz eszik akkor is elolvasom. Tudnom kell minden apró részletről. Az idő már hajnali 6 körül jár és ez a sokadik kávém. Serbastian szintén nem aludt egy szemet se. Figyelt rám és félek ettől lesz ma pocsék napja. Kialvatlanul neki vágni két szabadedzésnek nem valami jó…Ez mind miattam van. Most a falnak támaszkodik és a pohár feketéjét bámulja szótlanul.

- Sebi…-szólaltam meg és riadtan nézett fel rám.- Menj haza. Pihenj egy kicsit.

- Nem Lizzy. Veled maradok.- válaszolta miközben odasétáltam hozzá.

- Nem aludtál és eléggé sápadt vagy. Ha a csapatod megtudja, hogy mi történt nem fogják megállni szó nélkül…- nem bírtam befejezni a mondatomat, mert egy idegen férfi állt meg melletünk. Láttam őt a parancsnok irodájában.

- Lisa Summers?

- Igen én vagyok.- fordultam felé értetlenül.

- Itt a papírok másolata és az áldozat nyaklánca amit kért.- adott át egy lezárt borítékot. Csodálkozva fogtam a kezembe az „ajándékot”.

- Kö…köszönöm.

- Jobb ha most lelépnek, mert ha a főnököm megtudja, hogy mit tettem vége az állásomnak.

- Köszönjük még egyszer.- csuklón ragadott Sebastian és kirángatott az őrsről.

A szállódáig egy árva szót se szóltam és a borítékból is egyedül a dögcédulát vettem ki. A „három muskétás”(így hívtuk magunkat a seregben) már kettő meghalt…Talán én leszek a következő. Megérkeztünk a szálódához és Sebastian úri ember módjára kinyította a kocsiajtót nekem.

- Köszönöm.

- Lizzy jobb, ha ma nem dolgozol majd.-indultunk el az épület felé.

- Muszáj, de köszi az aggódást.

- Ígérd meg, hogy felhívsz még ma.- fordult velem szembe.

- Ígérem.-bólintottam  és egy puszit nyomott a homlokomra és elsétált.

Elkezdődött a mai nehéz napom. Az idő elég lassan telt és a várt reakciót is meghoztam azzal, hogy közöltem a többiekkel, hogy mi történt. Ezek után inkább nagy ívben elkerültem Bernie irodáját. Az idő negyed egy és a gyomrom hangosan korog. Tegnap este óta nem ettem és az a rengeteg kávét amit megittam kikészített. Azonban marad a koplalás. Heikki jött velem szemben és ahogy meglátott fél mosolyra húzta a száját.

- Szia.-köszöntem kedvesen.

- Ráérsz?

- Igen. Ebédelni akartam…

- Meghívlak.-kuncogott és megfogta a kezemet. Így indultunk el a McLaren vedéglátó egysége felé. Megmutatta a srác, hogy hol foglaljak helyett majd elment és leadta a rendeléseinket. Addig én némán bámulhattam ki felé az ablakon, de nem tudtam sokáig játszani a depresszióst mivel a finn barátom megérkezett egy-egy üveg üdítővel.

- Epres Cappy. Úgy tudom szereted.

- Igen. Köszönöm.- eközben helyett foglalt velem szemben és komoly volt. Vártam, hogy megszólaljon és kiderült nem egy szótlan típus.

- Én kértem meg Sebastiant, hogy beszéljen veled.

- Nem értelek Heikki. – vallottam be őszíntén miközben teli öntöttem a poharamat. Nagyott sóhajtott és folytatta.

- Valencia után Sebastian összefutott Genf-ben Hanna-val a volt barátnőjével. Elmentek egy bárba iszogatni és Sebit elragadta a hév ahogy ő fogalmazott. Vissza akart vágni neked a kis kalandod miatt…Azonban kapcsolt az első csók után. Nem akar több szenvedést okozni neked. Elvesztetted a barátodat, kórházba kerültél és vadásznak rád. Az ember ilyenkor nem fájdalmat okoz, hanem kitart a szerelme mellett.

- Beszéltünk tegnap, de időt kértem…-suttogtam nagyon hallkan.

- És?

- Időt kértem, mivel félek. Félek mivel veszélyben van körülöttem minden ember, ami sokkal rosszabb mint, ha én lennék egyedül…- magyaráztam elkeseredve. Heikki szemeiből megértést tudtam kiolvasni. Megfogta a kezemet és bátorítás képpen megsimogatta azt.

- Szeret téged és ezt tarts szem előtt.

- Én is szeretem. Amúgy te nem szakmát tévesztettél?-kérdeztem sunyin. A finn fiúnak fülig szaladt a szája és elpirult.

- Nem, dehogy. Én mindig is autóversenyző akartam lenni.

- Pedig jó agyturkász lehetne belőled.

Az ebédet együtt fogyasztottuk el Heikkivel és kicsit jobb kedvre derültem. Azt hiszem ő egy igazi barát. Délután az eső elkerülte a pályát és így nyugodtan tudtam dolgozni. Nem fogom Sebastiant elszakítani magamól mivel szeretem, de féltem. Ő nem „szakma beli” és ezerszer veszélyeztetebb. Mondjuk Isa se testőr, de Bosco megtanította a fegyverhasználatra… Mindegy…Foglalkozzunk a jelennel. Vacsorázni nem mentem le, inkább lezuhanyoztam és átöltöztem a piszamámba. Rövid nadrág és egy top. Lassan két napja fent vagyok, de most kiment az álom a szememből. Előszedtem Bobby, Pauli és a saját dögcédulámat és kiraktam az ágyra. Mi voltunk a leg összetartóbb hármas a seregben. Az éeltünket is kockáztattuk egymásért.

„- Lőnek ránk! Lőnek ránk!- ordította a rádiójába Pauli. A helyszín Irak. Félek. Sötét van és minden felől robbanások hallatszódnak. Elszakadtunk a csapatunktól és csak egymásra számíthatunk mi hárman.

- Észak arra van.-mutatta az irányt Bobby.

- Miért pont éjszak?-értetlenkedtem.

- A parancsonok azt mondta, hogy mindig észak felé tartsunk.

- A parancsnok egy majom!!!-ordítottam mire egy újabb robbanás történt és  földre kerültünk. A fülem sípol és nem hallok semmit se. Pauli hanyatt fordított.

- JÓL VAGYOK!-ordítottam. Rájöttem, hogy hallás károsodást szenvedtem. Remélem nem maradandót. Bobby szintén a földön van és a bokáját fogja.

- Eltört?-kúsztam oda hozzá.

- Nem tudom, de iszonyúan fáj.

- Menjünk innen. Lizzy támogasd a másik oldalon.-adta ki a parancsot Pauli és megmenekültünk…”

Visszatértem a valóságba és rájöttem kopogtak. Feltápászkodtam az ágyról és ajtót nyitottam. Sebastian volt a vendégem civil ruhában. Szótlanul intettem a fejemmel, hogy jöjjön be és újra leültem az ágyra. Kicsit távolabb foglalt helyett és figyelt.

- Aludnod kellene.-véleményezte a dolgot.

- Neked is. Holnap időmérő.-mutattam rá egy nagyon fontos dologra.

- Addig nem alszok míg te se.- mosolygott és odajött az ágyhoz. Az oldalára feküdt és várt.

- Mit szeretnél?

- Gyere ide mellém. Létszi Lizzy.-nyújtotta ki a kezét könyörgően. Beadtam a derekam és odafeküdtem mellé. Azonnal átkarolta a derekmat és létre jött az a nagyon szeretett kis kanál- nagy kanál formáció. Igen elvileg úgy van, hogy szünetett tartunk, de sokkal jobban szeretem, amikor velem van, hogy elküldjem. Egyenletesen szuszogott miközben a kéz fejemre apró köröket rajzolt.

- Sebi…-szólaltam meg hosszas hallgatás után.

- Igen?

- Köszönöm, hogy velem voltál.

- Ez a dolgom mivel szeretlek.-suttogta.

- Itt alszol?

- Ha szeretnéd?-kicsit vidámabb volt a hangja.

- Igen szeretném. Szeretlek Sebastian.

- Én is Lizzy.