41. fejezet

Monzai délutánok

Szeptember 11-e délután van és már az olasz kis városban Monzában tartózkodok. Mivel már csütörtök van így dolgoznom is kellett, de kicsit szétszórt voltam. Az irodában ha megmozdultam törtem zúztam tehát mindenki jobbnak látta ha elküldenek pihenni. Az évforduló miatt és a fejvadász miatt egyaránt jött rám ez a szerencsétlenkedés. A városka parkjában sétálok és várok egy személyre. Sebastian az illető. Elakarok mondani neki valamit, ami már napok óta nyomja a lelkemet.

- Szia Lizzy.- állt meg az egyik vaskos fa mellett és lazán neki támaszkodott. Már civil ruhát viselt, ami iszonyatosan jól állt neki. Fekete farmer és ugyan ilyen színű pulóver volt rajta kabát helyett. A haja össze- vissza állt.

- Szia Sebi. Jó, hogy eljöttél.

- Rám mindenben számíthatsz.-leült mellém és várta, hogy elkezdjek beszélni.

- Múlt héten a paddocokban láttam a fejvadászt és fel is hívott.

- A többiek tudják?

- Azt mondták, hogy képzelődtem. Bár a telefonról nem is tudnak. – vakartam meg a tarkómat kínosan.

 - Ugye nem akarsz akciózni? Lizzy kérlek.-azonnal megrémült.

- Nyugi most nem megy az eszem. A hétvége után New Yorkba utazunk.

- Utazunk?

- Isa, Bosco és én.-magyaráztam úgy, mint ha minden olyan természeztes lenne.

- Veled megyek.-jelentette ki büszkén. A kezemmel azonnal betapasztottam a száját. Erre számítottam és nem tudtam elég hamar felkészülni rá.

- Most nem lehet. Így is nehéz az életem.

- Felhívasz minden nap?-fejtette le az ujjaimat a szájáról majd a szemembe nézet.

- Igen.

- Gyere. Menjünk sétálni.

Sétálgattunk, de nem fogtuk meg egymás kezét. Valahogy most nem merem. Félek egy újabb csalódástól. Nem Sebi miatt, ha nem miattam. Már alkonyodik és mi még mindig nem a szálóda felé vesszük az irányt. A következő úti célunk egy cukrászda ahol fagyit kaphatunk. Sikeresen találtunk egy hangulatos kis helyett ahol meg is találtuk a kedvünkre való ízeket.

- Ezt már nem lenne szabad.-nevettem miközben a tejszínhabot lenyaltam az ujjamról.

- Mire gondolsz?-érdeklődött vigyorogva Sebastian.

- Ennyi fagyitól elhízok.

- Ne beszélj hülyeséget!-korholt le viccesen.

- Akkor is tetszenék neked ha nem lennék ennyire sportos?

- Te alapból ilyen vagy. –szembe fordultam vele és elkadt a szavunk. A tekintetem az ajkaira tévedt és nagyot nyeltem. Hirtelen melegem lett és csak egy dologra vágytam…Azonban hiába hajoltam közelebb hozzá nem tette meg.

- Nem leszek rámenős.

- Sose voltál az.-suttogtam.- Tudod milyen nap van ma?

- Csütörtök.- felelte nemes egyszerűséggel.

- Dátum szerint?

- Nem tudom.-fogta meg a kezemet és lassan elindultunk.

- Szeptember 11.- nem válaszolt semmit se.- Amiért velem vagy, nem jutott eszembe annyiszor az a nap. Hiányzik anya, de lassan rájövök, hogy a sors akarta ezt.

- Örülj, hogy egyáltalán te túl élted.- simogatta meg az arcomat.

Másnap az első edzés után egyedül sétálgattam a motorhome-ok közt. Mindenki szokásához híven pörög attól függetlenül, hogy bármikor elkezdhet szakadni az eső. Olaszországban eléggé meglepő ez az időjárás, de nem baj.

- Szia Napsugár.-köszönt Sebastian mosolyogva, miközben a kabátját a hátamra terítette.

- Szia. Jól mentél.

- Köszi. Úgy érzem bármi iskerülhet ezen a hétvégén.

- Úgy legyen.-bólogattam komolyan. Átkarolta a derekamat és kicsit közelebb húzott magához.

- Most mennem kell, de még beszélünk.A kabát pedig maradjon nálad. Nem akarom, hogy beteg legyél.

- Majd hívlak.

Délután további részét Bernie irodájában töltöttem egyedül. Mindenkinek volt valami dolga ezért voltam magányra ítélve. Elég sokat gondolkozok mostanában és ez most sincs másként. Apa ma már biztosra mondta, hogy új munkatársunk lesz. Azonban arra a kérdesemre nem akar felelni, hogy mi a problémája. Azt viszont észre vettem, hogy kicsit már kedvesebb velem. Kinyílt az iroda ajtaja és egy olyan személy lépett be akit már három hónapja nem láttam. Tamara az. Ahogy rám nézett undort láttam az arcán, de azért köszöntem.

- Szia.

- Hogy kerülsz ide?-kérdezte miközben a kávés kancsóhoz lépett és öntött magának a fekete löttyből.

- Itt dolgozok.-feleltem gúnyosan.

- Legutóbb amikor rólad hallottam éppen a kórházban feküdtél élet és halál közt…

- Mi a fene bajod van velem?-csattantam fel hangosan.

- Semmi!

- Én meg akkor egy csirke vagyok.-motyogtam fél hangosan. Tamara nagyot sóhajtott és leült az apja székében. Egy ideig farkas szemet néztün és végre megszólalt.

- Bobby téged szeretett mind végig.

- Tudom.-feletem nemes egyszerűséggel.

- De…

- Azonban ahogy összekerültetek beléd szeretett.

Nem tudott visszavágni, mert megérkezett az apja és Bosco. Biccentettem mind kettőjüknek majd a Tv-re meredtem. Annyira nem érdekelt, hogy mit beszélnek körülöttem, hogy sokadjára vette észre, hogy Bernie hozzám beszélt.

- No lám Lizzy. Toro Rosso-s barátai vannak?

Lenéztem a kabátom ujjára és elmosolyodtam. Mindenki rám nézett és megszólaltam.

- Sebastiantól kaptam, hogy ne fázzak meg.

- Udvarias úri ember.-somolygott az orra alatt a védencünk. Igaza van nagyon.