Október 4-e van. Vasárnap, most fog eldőlni minden. A bajnoki cím a legfontosabb ezek közül. Legnagyobb bánatomra Nicky nem tudott eljönni, mivel versenye van Portugáliában. Alvaro Suzuki MotoGp csapatában fog versenyezni, míg én nagy valószínűséggel a helyén az Aspar Teamnél. Nicky menedzsere Philip Baker kezdett el tárgyalni a spanyol csapattal az érdekemben és előbb utóbb minden sikeres lesz. Sikeresen szerződést fogok kapni az új kategóriába, azaz a Moto2-ben ahol hasonló gépekkel fogunk versenyezni, mint most én. Azonban most nem ez a fontos. Ha nem a dicsőség itt Amerikában. Bruno és én is hibáztunk egyet-egyet és így teljesen kiegyenlített a helyzet. A rajt 45 perc múlva fog kezdődni és a gyomrom akkora, mint egy kis gombóc. Hányinger is kerülget, de eddig még nem dobtam ki a taccsot.
Eddig sikerült a magánéletemet kizárni a pályáról, de mióta megismertem közelebbről Nickyt a régi emlékek visszaszivárogtak. Alvaroról van itt leginkább szó. Megtudtam, hogy barátnője van…vagy is már menyasszonya.
Azonban nekem most nem erre kell koncentrálnom, ha nem a versenyre. A barátaimat kell legyőznöm, de egy pocsék időmérő után nehezen fog sikerülni. Csak a 18-dik hely az enyém, amit egy váltó problémának köszönhetek. Edward a pole-ban, míg Bruno a negyedik. Bekopogott az egyik szerelőm, ami azt jelenti indulnom kell...…A verseny 13-dik körében járunk és a 13-dik vagyok. A gép folyamatosan csúszkál, és nagy erő kell, hogy egyáltalán talpon maradjak. Az egyik helyi szabadkártyás versenyzőt próbálom éppen előzni, amikor a gép beszitált és ledobott magáról. Teljes erővel az aszfaltba csapódtam, és a hátamon csúsztam tovább. Azonban a gép nagy sebességgel közeledett felém és nem volt időm elrántani a bal kezemet. A motor átszánkázott rajta és éreztem itt nagy a probléma. A kavicságyban lassultam le annyira, hogy feltudjak állni. A csuklóm iszonyatosan fájt. Ez az érzés egyszerűen átjárta a testemet és az utolsó kép, amire emlékszek egy pályamunkás tartott felém.
Ébredezni kezdtem és ekkor tudatosult bennem, hogy már egy ágyon fekszek és nem vagyok az overálomban. Valami történt.
- Hagyd abba már Edward. Felébreszted.-morgott dühösen Bruno. Magam előtt láttam, hogy csúnyán néz a barátjára és a homloka ráncokba szalad.
- Azt mondták a dokik, hogy lassan felébred…-kuncogott halkan a társunk.
- Nyugi már fent vagyok. –mind a két fiú egyszerre ugrott és sikeresen összefejeltek. Kinevettem őket és ekkor pillantottam meg a kezemet. Egy szép kötés van rajta…pontosabban gipsz. Elszomorodtam.
- Gipsz?-érdeklődtem úgy, hogy a hangomat is alig hallottam. Bruno bólintott, miközben Edward megszólalt.
- Sajnálom.
- Én voltam szerencsétlen. De ki a bajnok?
- Én.-bökte ki a csapattársam.
Délután el kellett menniük és így egyedül maradtam. Erőt vettem magamon és tárcsáztam egy számot. Tudtam, hogy először a keresztapámat kellene értesítenem, de most nem ő a fontosabb. Harmadik csengésre vette fel a telefont az illető.
- Igen?
- Szia Nicky. Amy vagyok.-suttogtam.
- Szia. Fel akartalak hívni, de elaludtam. Nagyon sajnálom. Hogy vagy? Sikerült?-hadarta el a kérdéseket. Nagy levegőt vettem és elkezdetem.
- A versenyen elestem. Eltörtem a bal csuklómat…azóta megműtöttek, de jól vagyok.
- Amy nagyon sajnálom.- a hangjában ténylegesen érződött a sajnálkozás.
- Tudom. Hiányzol.- már sírdogáltam, de ő ezt nem tudhatja. Gyors mozdulattal letöröltem a könnyeimet.
- Te is nekem. Gyere el velem Sepangba…
- Tessék?-váratlanul ért a dolog.
- Igen. Amúgy is Philip szerint aláírhatod a szerződésedet. Létszi Amy. Kellemest a hasznossal.
- Rendben. Veled megyek.
AJÁNLOM AZ OLDALT
