22. fejezet

Cél: Keménynek maradni

Három óra telt el a tűzesett óta és mi négyen a kórházban vagyunk. Rutin kivizsgálás mivel elég sok időt töltöttünk a forróságban. Az orvos tájékoztatott arról, hogy a kezemen beszereztem pár égési sérülést. Őszintén észre se vettem. Két fiú oxigén maszkkal az arcuk előtt ültek és figyeltek. Adriana a férjét pátyolgatta. Nem bírok leülni, inkább fel-alá járkáltam.

- Kérlek Amy. Pihenned kell!- próbált lenyugtatni Adri.

- Nem bírok. Múlt héten megjelent azaz átkozott újság cikk, most pedig felgyújtották az istállót. Egyszer kerüljön a kezem közé az illető nem igen éli túl.- mérgelődtem attól, hogy a levegő vétel kicsit fájt. A többiek döbbenten néztek rám, de kedvem se volt magyarázkodni. Ekkor kivágódott a kórterem ajtaja és Marco lépett be rajta. Zihált és nem bírt megszólalni, csak többszöri próbálkozásra.

- Gyújtogatás volt. Itt a férfi aki tette. Egyszerűen besétált és feladta magát annak a zsarunak aki a jegyzőkönyvet írta.

- Itt van még? Marco ugye nem vitték még el!!!

- Nem. A zsaru erősítést hívott. Gondoltam szólok…-alig fejezte be a mondatát kivágódtam a folyosóra és annyira emlékszek, hogy négyen kiabálták a nevem. Végig passzíroztam a váróig és megpillantottam a fickó hátra bilincselt kézzel. Ökölbe szorítottam a kezem és teljes erőmből bemostam neki.

- Miért csinálta???-ordítottam és újra megakartam ütni, most azonban a rendőr résen volt és le fogott. Persze mindenki engem figyelt már, de nem érdekel.

- Egyszerű ok miatt.

- És mi azaz egyszerű ok?-most már nem ütöttem, de a hangerőm ugyan akkora volt.

- A lányom jobban szereti magát, mint engem. Vasárnap a két óra alatt amit vele tölthettem folyamatosan magáról és a lovakról kommunikált velem.

Ez a tény teljesen pofon vágott. Carmen apja gyújtotta fel az istállót, hogy a lánya ne legyen boldog? Ez…Ez felfoghatatlan.

- De arra nem gondolt, hogy Carmen boldog és végre nem zavarja az, hogy más, mint a többi ember?

- Nem…-válaszolta majd a rendőr elvezette.

Egyedül ácsorogtam és bámultam a rég becsukódott ajtót. A sors utál engem ezt most már tudom. Egyáltalán azon csodálkozok, hogy barátaim vannak. Valaki óvatosan megérintette a vállamat, majd ahogy megfordultam Alvaro állt ott.

- Gyere mossuk le az arcodról a kormot.

Most jöttem rá, hogy koszos vagyok. Szótlanul követtem őt a mosdóhoz. Döntés nélkül a nőinél állt meg és miután én ellenőriztem, hogy tiszta a levegő bejött. Felültem a mosdó melletti pultra és ő szó nélkül egy vizes törölközővel elkezdte törölgetni az arcomat. Mondjuk jobban járnánk, hogy ha én magam öblíteném le, de így szeretné. Azonban ez a szótlanság megöl.

- Köszönöm.

- Mit is?- dermedt meg egy pillanatra a keze.

- Utánam jöttél a tűzbe. Nem minden ember tenné meg ugyan ezt.

- De megtenné.- nyomott egy puszit a homlokomra.

- Szerintem nem mindenki ilyen, mint te…- nem bírtam befejezni a mondatomat, mert teljesen összezavart a pillantása. Olyan, mint ha bírna a gondolataim közt olvasni. De szerencsére ez nem következhet be, mert akkor nekem végem. Megakartam lelni amikor kopogtak. Csak ismerős lehet, hogy ha egy női mosdóba kopogással akar bejönni.

- Szabad.-szólaltam meg és Adriana lépett be kezében a mobilommal.

- Ezt ott hagytad és csörgött. Loris az.

Elfelejtettem a keresztapámat értesíteni a történésekről, bár a tv-ből szerintem mindent tud. Fél órán keresztül győzködtem arról, hogy maradjon Ingriddel Bologna-ban és ne jöjjön ide. Elintézek mindent egyedül. Vagy legalább is nagyon remélem. Hajnali 3 fele engedtek haza minket. Először senki se akart aludni, de végül szépen sorba nyugovóra tértek a többiek. A kanapén. Kivétel voltam. Az agyam még mindig zakatolt és menekülni akartam. Így felkaptam a motorom kulcsát és a sisakomat a szekrényről és elindultam a vakvilágba. Lehet, hogy a többiek aggódni fognak értem, de most nem érdekel. Normális ember már rég elsírta volna magát, de félek, hogy ha én most elkezdenék sírni összeszakadna a szívem. Inkább kemény maradok, addig amíg tudok. Hét óra fele a lovas pályához mentem és leültem a fűbe. Bámultam azt a nagy halom hamut ami maradt ebből a programból. Szerencsére a lovaknak semmi bajuk sincs, de a kis gyerekeknek is el kell mondanunk.

- Amy jól vagy?-ült le mellém Alvaro.

- Hogy találtál meg?- kérdeztem köszönés helyett.

- Követtem a megérzésemet.- most vettem észre, hogy átöltözött és szerintem le is zuhanyozott. Én viszont nem. A tegnap esti piszkos, kormos és füstös ruhát viseltem. Nem válaszolt helyette a pázsitot bámultam.

- Nem a te hibád…-kezdte el, de hamar elhallgatott mert felpattantam és elkezdtem kiabálni.

- Alvaro szerinted ki hibája? Én erőltettem ezt az átkozott kirándulást. Túlságosan is ragaszkodtam Carmenhez. Egy gyereket boldoggá tettem, de sokkal többnek bánatot okoztam!- fogyott el a levegőm és kénytelen voltam elhallgatni. Alvaro nem szólalt meg helyette megölelt. Szorosan hozzá bújtam és az arcomat a mellkasához szorítottam. Ezt a romantikusnak nevezhető pillanatokat egy kis lány kiabálása zavarta meg. Mind a ketten a hang irányába fordultunk és Carmen rohant felénk.

- Amy! Amy! Amy!- hajtogatta és ahogy lehajoltam a nyakamba ugrott. Bati tanácstalanul nézet rám, mire megvontam a vállam. Lehet, hogy csak álmodok, de Carmen tényleg beszélt. Végre megjelent Rosalie is. Szegénynek ideje se volt átöltözni, mert hálóköntösben volt.

- Nagyon sajnálom. A férjem egy elmebeteg. Sajnálom.-sírta el magát. Most már Alvaro nyakában lógott a kislány és én az anyukáját pátyolgattam.

- Nyugalom mindent megoldunk.- próbáltam az erős oldalamat mutatni. Úgy látszik sikerült.

- Carmen reggel meglátta a tűzesetet a hírekben és a ti neveteket kezdte elmondani.- újra könny szökött a szemébe.- Megszólalt. Megszólalt a lányom. Köszönöm.

Bár ne így jött volna el ez a várva várt pillanat. Bár csak egy kellemes esemény hozta volna elő a szavait. Nem. Ehelyett egy ilyen szörnyűség. Nekem viszont lassan a hétvégére kell koncentrálnom. Hazai verseny és még nagyobb a nyomás. Azonban lassan a kétségbe vonom a képességeimet.