Hajnalban értem vissza a szálódába. Órákig ücsörögtem az autópályán egy pihrnőben. Néha egyszerűen sírni volt kedvem, de néha dühöngeni. Minden az én hibám. Nincs ezen mit szépíteni. A szobába beérve csendesen kiléptem a cipőmből, levettem a farmeremet és a felsőmet és így fehérneműben odabújtam Alvaro mellé. Szinte azonnal átölelt. Nem sok kedvem van aludni, de ma Costa doktorral találkozok és valamennyit pihennem kell…
…A 250-sek edzése folyik a pályán, míg én a rendelőben ücsörgök és különböző feladatokat kell majd megoldanom. Vagyis először Costa doktor leszedi a kezemről a merevítést és csinál egy fájdalom felmérést. Egy gumi labdát kell nyomkodnom és így megtudjuk mennyire bírom a fájdalmat.
- Mehet?-érdeklődött a doktor miközben a kezemre pillantott. Most még a merevítést kell levennie.
- Persze.
Nagyon fura volt,amikor megszabadult a kezem a műanyag fogságától. Teljesen le volt merevedve és az nagy munkát igényelt, hogy az ujjaimat megmozgassam. De most van más feladatom is, mint hogy ezen raplizzak.
- Kezdhetjük.
- Akkor rajta.-kaptam meg a labdát, amit nyomkodnom kellett. Iszonyatosan fájt, de inkább az ajkaimba haraptam, mint hogy egy hang is elhagyja a torkomat.
- Minden rendben?-érdeklődött Costa doktor az erőlködő arc kifejezésemet látva.
- Persze.
- Fájdalom?
- Az van.
- Hanyas egy tízes skálán?
Szívem szerint rá vágtam volna, hogy 10, de akkor még kevesebb esélyem lett volna az ausztrál futamhoz. Így inkább kicsit füllentettem.
- 7-es.
- Az elvesztett három napból rémlik valami?-tudtam, hogy ez a kérdés is elő jön. Ránéztem a dokira és megráztam a fejem.
- Semmi. Semmire se emlékszek.
Kopogtak az ajtón. Összerezzentem, mert annyira elmerültem a feladatomba. A doki beengedte a vendégeinket. Hector Barbera érkezett meg a menedzsere társaságában. A spanyol barátom bőr ruhája koszos és több helyen el van szakadva. Nem kis zakó eredménye lehetett ez.
- Ha zavarunk majd visszajöhetünk később.-vetette fel az ötletét Hector, amint észre vett.
- Én el vagyok a labdával.-vontam vállat. Az legalább nem fáj. Hector elő adta a problémáját. A szabadedzésen elesett és először nem bírt talpra állni, de végül is amint visszahozták a boksz utcába felült a tartalék motorjára és befejezte a gyakorlást. Azonban úgy érzi, hogy valami nem stimmel magával. Costa doktor különböző vizsgálatok alá vetette alá a spanyolt. Én nem is figyeltem rájuk, csak akkor, amikor Hector összeesett. Szó szerint összecsuklott, mint egy rongybaba. Olyan gyorsan pattantam fel és siettem a segítségére ahogy csak tudtam.
- Reméltem, hogy nem ez lesz.-motyogta Costa. Én Hector mellett guggoltam és nem értettem mi a probléma. Azonban ő se nagyon. – Még nem mondhatok semmi biztosat, de ez súlyos.
- Súlyos? Ezek szerint…-kezdte el a spanyol. Bíztatás képpen megszorítottam a kezét, mire ő nem engedte el. Szüksége van a támogatásra.
- Nagy valószínűséggel az idényednek ennyi volt.
Ritkán láttam ilyet, de megértek mindent. Hector sírni kezdett. Azt pontosan nem tudom, hogy dühében vagy elkeseredettségében, de sír. Percek teltek el, hogy meg tudtam nyugtatni, és ezek után az orvos segítségével fel feküdt az ágyra. Megkapta a szokásos nyakmerevítőt is, mert Costa doktor szerint a gerincnél keresendő a probléma. Ettől még inkább pocsékul éreztem magam.
- Beszélnem kell a csapattal, de sietek vissza.-bizonygatta a menedzsere.
- Itt maradok vele. –szólaltam meg.
- Köszönöm.
A menedzser elment tájékoztatni a Team Toth vezetőségét a helyzetről, még Costa doktor mentő helikoptert rendelte meg. Egy széket húztam az ágy mellé és elhatároztam nem tágítok a spanyol mellől ameddig lehet.
- Minden rendbe jön.
- A vb bronzérmet pedig ajándékba adják. –nézett rám.
- Az egészséged a legfontosabb. Ahogy összeestél az szörnyű volt.
- Ha ezt tudtam volna nem jövök be. Akkor legalább el tudtam volna indulni az edzésen.
- És ha még egyszer buksz? Akár még rosszabb is megtörténhetett volna. Amúgy is kötelező megjelenni egy bukás után a Klinikán.
- Amy nem én járok ki minden ösvényt, hogy jövő héten versenyezzek…
- Attól, hogy három napra nem emlékszek tudok motorozni.
- Fáj a kezed. Láttam az arcodon amikor bejöttünk. Olyan voltál, mint Le Mansban. Csak azért is…
- Most nem légyeg, hogy velem mi van.-simogattam meg az arcát. – Neked kell talpra állnod.
- Szerintem egy ideig nem lehetséges.
- Veled maradjak?
- Ha szabad?
- Ezt most miért mondod?-érdeklődtem miközben megint megérintettem az arcát.
- Alvaro…
- Alvaro nem egy féltékeny alkat…Vagy is egyszer volt, de az más tészta. Veled megyek, hogy ne légy egyedül abban a csúfkórházban.
- Köszi.-mosolygott rám hálásan.
Elintéztem pár dolgott még a paddockban és az Asparnál is hagytam egy üzenetett Batinak, hogy bent leszek a kórházban és nem kell aggódnia. A kórházban hosszú órákon átvizsgálták Hectort és kiderült, hogy eltört a csigolyája. Szegény megkapta az elefánt mennyiségű altatóját és fájdalom csillapítóját. Befészkeltem magam a fotelbe és egy takarót is kaptam a nővérkétől. Egy ideig figyeltem a szunyókáló spanyolt, majd engem is elnyomott az álom.
AJÁNLOM AZ OLDALT
